„Te meg otthon vagy a gyerekkel, gyakorlatilag ráérsz” mondta Márk lesajnálóan, Eszter pedig összeszorította a babakocsi fogantyúját
Igazságtalan, hogy minden felelősséget ráhárítanak.
Eszter szorosan magához húzta az egyéves Benedeket, és már ki tudja hányadszor igazította meg rajta az előkét. A kisfiú nyugtalanul ficánkolt a babakocsiban, mindenáron el akarta érni az udvaron totyogó galambokat. Forró nyári nap volt, a séta pedig a szokásosnál jóval hosszabbra nyúlt. Már éppen hazafelé indult volna, amikor a zsebében megszólalt a telefon. A kijelzőn a férje neve jelent meg.
– Szia, drágám. Minden rendben?
– Persze. Figyelj, anya telefonált. Azt mondja, a felújítás után segíteni kellene neki kitakarítani. Holnap átmegyünk hozzá.
Eszter megtorpant a járda közepén. Márk mindig úgy közölte az efféle dolgokat, mintha a döntés már régen megszületett volna, és neki legfeljebb tudomásul kellene vennie.
– Pontosan miben kellene segíteni?
– Ugyan, semmiség. Egy kis rendrakás anyánál, tudod, hogy van ez.
– Nem, nem tudom. Mit jelent az, hogy egy kis rendrakás?
– Eszter, ne kezdd már. Egyedül van. A húgom dolgozik, neki erre nincs ideje. Te meg otthon vagy a gyerekkel, gyakorlatilag ráérsz.
Eszter ujjai erősebben kulcsolódtak a babakocsi fogantyújára. Ráér. Mintha az éjjel-nappali etetés, pelenkázás, ringatás és az állandó kialvatlanság valamiféle tengerparti nyaralás lenne.
– Rendben – mondta végül. – De Benedeket viszem magammal.
– Hát persze. Anya szereti a gyerekeket, nem lesz gond.
A szülési szabadság előtt Eszter fodrászként dolgozott egy belvárosi szépségszalonban. A vendégei hetekkel, néha egy hónappal előre kértek hozzá időpontot. Márk akkoriban büszkén beszélt róla mindenkinek, azt hajtogatta, milyen ügyes felesége van. Most viszont, amióta otthon volt a kisfiukkal, minden adandó alkalommal emlékeztette rá, hogy csak otthon ül, és semmi dolga.
Másnap reggel Márk a megszokott időben elindult a gyárba. Eszter összekészítette a pelenkákat, váltóruhát, cumisüveget és játékokat tartalmazó táskát, megetette Benedeket, majd elindult az anyósához. Mária a szomszéd házban lakott, egy harmadik emeleti, kétszobás lakásban.
Mire Eszter felért a lépcsőn a babakocsival és a nehéz táskával, már érezte, hogy elfáradt. Benedek nyűgösködni kezdett, közeledett a délelőtti alvás ideje. Alighogy megnyomta a csengőt, az ajtó már ki is nyílt.
– Eszterkém, gyere csak, gyere be! – Mária háziköntösben állt előtte, élénken és kipihenten. – Már azt hittem, meggondoltad magad.
Eszter belépett az előszobába, és azonnal megdermedt. A lakás úgy festett, mintha bomba robbant volna benne. A padlón újságpapírdarabok hevertek, a linóleumot rászáradt festékcseppek tarkították. A falak halványkék színt kaptak, de a mesterek kéznyomai szinte mindenütt ott virítottak. A por vastag rétegben ült meg a bútorokon, párkányokon, polcokon.
– Na, milyen lett? – tárta szét a karját Mária. – Ugye, szép? Csak hát ezek a szerencsétlen szakik olyan kuplerájt hagytak maguk után, hogy az ember sírni tudna.
Benedek sírása egyre hangosabb lett. Eszter finoman megringatta a babakocsit, hátha megnyugszik.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz