Márk a számokat bámulta, és egy pillanatig azt hitte, rosszul lát. Három napért egymillió forint.

— Nóra, te megőrültél? Honnan lenne nekünk ennyi pénzünk?

— Hitelkártya — vont vállat az asszony. — Magas a keret, belefért.

— Belefért? — Márk hátán végigfutott a hideg. — Már befizettem az előleget a vendéglőre anyának, megrendeltem a virágokat, leszerveztem a műsorvezetőt… és most még ezt is törleszthetjük!

— Ezt? — Nóra hangja először élesedett meg az este folyamán. — Ez nem csak az én tartozásom. Közös pénzből élünk, vagy nekem nincs jogom költeni belőle?

— Van, de legalább meg kellett volna beszélnünk!

— Úgy, ahogy te megbeszélted velem, amikor eldöntötted, hogy anyád ünnepe fontosabb, mint az én születésnapom?

Márk lerogyott a kanapéra, és a fejét a kezébe temette.

— Nóra, mégis miből fogjuk ezt kifizetni?

— Ahogy hét évig fizettük a lakáshitelt — ült le mellé a felesége. — Valahogy megoldjuk. De legalább most már látod, hogy én sem vagyok bútordarab. Nekem is vannak vágyaim.

— De egymillió forint…

— Márk — halkult el Nóra hangja —, nem bosszút akartam állni rajtad. Egyszerűen belefáradtam abba, hogy mindig én kerülök hátra a sorban. Abba, hogy az én kívánságaimat bármikor félre lehet tenni, másokét pedig soha.

A férfi felnézett rá. Nóra arcán nem volt sem dac, sem harag. Csak kimerültség látszott rajta, és valami szokatlan, sebezhető szomorúság.

— Hét éven át gyűjtögettünk a lakásra — folytatta Nóra. — Lemondtam a nyaralásokról, a szép ruhákról, a baráti találkozókról. Egyszer sem panaszkodtam, mert tudtam, hogy ez kettőnknek fontos. Aztán amikor végre adódott volna egy alkalom, hogy én is örüljek valaminek, kiderült, hogy az megint ráér. Mert mindig akad nálam fontosabb ügy.

— De anya…

— Anyád hetvenéves lett, és minden évben van születésnapja. És én? Mikor ünnepeltem utoljára úgy, ahogy valóban szerettem volna?

Márk elcsendesedett. Rá kellett jönnie, hogy az utóbbi években Nóra születésnapjai valóban szerényen teltek: vacsora otthon, apró ajándék, néha egy kávézó a barátokkal. Ő pedig soha nem reklamált, csak elfogadta, amit kapott.

— Nem gondoltam bele — ismerte be végül.

— Azért nem, mert megszoktad, hogy én mindent megértek és mindenbe beleegyezem. De nekem is jogom van néha nem alkalmazkodni mindenkihez.

— Szeretnék néha én is makacs lenni, szeretném, ha az én kívánságaim is számítanának. Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek a könnyen kezelhető, alkalmazkodó fél.

Egy héttel később elérkezett Katalin kerek születésnapjának napja. A vendéglőt virágokkal díszítették fel, az asztalok körül rokonok és régi barátok gyűltek össze. Nóra új ruhában érkezett, abban, amelyet Törökországból hozott magával; lebarnult, kipihent volt, és olyan szép, hogy többen is utánafordultak.

A vacsora közben Katalin odalépett hozzá.

— Nórikám, Márk mesélt nekem az utazásodról — kezdte óvatosnak szánt, mégis szemrehányó hangon. — Hát… nem mondanám, hogy ez túl elegáns megoldás volt.

Nóra nyugodtan ránézett.

— Pontosan mire gondol, Katalin?

— Arra, hogy ennyi pénzt elkölteni… és csak úgy elutazni, anélkül, hogy előtte megbeszéltétek volna…