Másnap reggel Júlia hosszú idő óta először úgy ébredt, hogy nem pörgött a fejében a szokásos teendőlista. Nem kellett végiggondolnia, mi fogyott el, mit kell pótolni, kit kell felhívni, mit kell felírni. A hűtőben szépen külön polcra tette a saját élelmiszereit. A fürdőszobában elpakolta a kozmetikumait és a tisztálkodási holmijait a közös dolgok mellől. Nem látványosan, nem sértődötten, csupán meghúzta azokat a határokat, amelyek korábban nem léteztek.

Az első napokban Gábor semmit sem vett észre. Sőt, kifejezetten élvezte az új helyzetet: vett magának egy új fülhallgatót, befizetett egy edzőtermi bérletre, és egyetlen hét alatt háromszor rendelt sushit házhoz. Nem nézte az árakat, csak élvezte, hogy végre korlátok nélkül dönthet.

A gondok azonban hamarabb jelentkeztek, mint számított rá.

— Júlia, hol van a mosópor? — kiáltott ki a fürdőből négy nappal később.

— Elfogyott — hangzott a válasz a szobából.

— Nem vettél?

— Nem. Mostantól ezek mindenkinek a saját kiadásai. Ami közös vásárlás, azt megbeszéljük. Ami nem, azt mindenki intézi magának.

Gábor elhallgatott. Nem talált olyan mondatot, amivel vitatkozhatott volna. Végül neki kellett elmennie a boltba, és hosszú idő után először egyáltalán elgondolkodott azon, melyik soron találja a mosóport, és mennyibe kerül.

Egy hét múlva kiégtek az izzók. Aztán elfogyott a folyékony szappan, majd a portörlő kendő. Apróságok voltak ezek, amelyekre korábban rá sem nézett, most viszont hirtelen időt, figyelmet és pénzt követeltek tőle. Bosszankodott, de még maga sem tudta pontosan, mi dühíti ennyire.

Két hét telt el. Látszólag minden ugyanolyan maradt: együtt reggeliztek, elmesélték egymásnak a napi híreket, este ugyanannál az asztalnál vacsoráztak. Mégis mintha valami láthatatlan fal nőtt volna közéjük. Nem veszekedésekből épült, hanem abból a csendből, amely ott keletkezett, ahol régen észrevétlen gondoskodás volt.

Egy reggel Gábor kinyitotta a szekrényt, és egyetlen tiszta inget sem talált.

— Tegnap mostál, nem? — kérdezte, amikor kiment a konyhába.

— A saját ruháimat — felelte Júlia, fel sem pillantva a kávéscsészéjéből.

Gábor már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon.

ám a mondatok valahol félúton elakadtak benne, mielőtt kimondhatta volna őket.

Pár nap múlva a vécépapír fogyott el a lakásban. Gábor végignézte az összes megszokott helyet: benézett a kamrába, a mosdó alatti kis szekrénybe, még az előszobai polcra is, ahová régebben mindig került tartalék. Egyetlen tekercset sem talált. Végül bekopogott Júlia szobájába.

— Júlia, sehol nincs vécépapír.

Az asszony szó nélkül kinyitotta a saját szekrényét, kivett belőle egy csomagot, majd kihúzott belőle egy tekercset, és odanyújtotta neki.

— Tessék.

Gábor előbb a kezében lévő tekercsre nézett, aztán a bontott csomagra.

— És a többi?

— A többit magamnak vettem.

Erre már nem felelt. Csak erősebben markolta meg a papírt, mint szükséges lett volna. Abban a pillanatban valami csendesen elmozdult benne. Talán először gondolt bele igazán, hány apró, mindennapi dolog jelent meg évek óta a lakásban úgy, mintha magától kerülne oda, holott valójában valaki újra meg újra észrevétlenül gondoskodott róluk.