„Tényleg azt hiszed, hogy jogod van ahhoz, amiért én éveken át megfeszítve dolgoztam?” Eszter keserűen kiáltotta, szorongatva a kihűlt kávét
Ez a döntés igazságtalan, mégis reménykeltő.
Az aszfalton heverő, csillogó üvegszilánkon megakadt a napfény, és Eszter abban a pillanatban értette meg: az élete többé nem tér vissza a régi medrébe.
A konyhaasztalnál ült, két tenyere között szorongatva a bögrét, amelyben a kávé már régen kihűlt. Vele szemben Gábor foglalt helyet, olyan elégedett arckifejezéssel, mintha éppen valami nagy győzelmet aratott volna. Előtte gondosan egymásra rendezett iratkupac feküdt az asztalon, szinte úgy, mint egy diadaljelvény. A férfi szeme, amely máskor nyugodtnak tűnt, most furcsa, feszült magabiztossággal villant. Ujjaival halkan dobolt az asztallapon, és ez az apró mozdulat elárulta: a közönyös maszk mögött korántsem olyan higgadt, mint amilyennek mutatni akarja.
– Ezt most komolyan mondod? – Eszter hangja megremegett, de azonnal kihúzta magát, nem engedve, hogy a gyengeség átvegye felette az irányítást. – Tényleg azt hiszed, hogy jogod van ahhoz, amiért én éveken át megfeszítve dolgoztam?
Gábor kissé oldalra billentette a fejét. A szája sarkában alig észrevehető, gúnyos mosoly rándult.
– A törvény az törvény, Eszterkém. Házastársak vagyunk, vagyis minden fele-fele.
A hangja sima volt, akár a közöttük álló üvegasztal felülete, Eszter mégis kihallotta belőle a jeges számítást. Észrevette, ahogy a férfi idegesen gyűrögeti az egyik papír sarkát, és ez különös erőt adott neki. Gábor nem volt olyan biztos a dolgában, mint amilyennek látszani próbált.
Az egész reggel egy üzenettel indult, amelytől Eszter szíve gyorsabban kezdett verni: „Gratulálok, az adásvétel lezárult. A lakás a tiéd.” Az ablaknál állt, a lassan ébredő várost nézte, és hosszú idő óta először mosolygott úgy, hogy közben nem szégyellte a könnyeit. Ez az otthon nem egyszerűen néhány szoba és fal volt számára. Menekülőút volt egy másik életbe, ahol senki nem szól bele abba, hogyan hajtogassa a törölközőket, vagy miként főzze a kávét.
Csakhogy a szabadságnak, mint kiderült, ára van.
Gábor anyja, Mónika asszony azok közé a nők közé tartozott, akiknek a jelenléte még hallgatás közben is parancsnak hatott. Eszter minden reggel végighallgatta az „építő tanácsait”: hol túl sós volt a leves, hol túl későn ért haza a munkából, hol pedig az hangzott el, hogy „ideje volna már a gyerekeken gondolkodni, nem folyton a karrieren”.
– Eszterkém – mondogatta Mónika asszony mézesmázos mosollyal –, én a te korodban már két gyereket neveltem. Te meg még mindig csak a munkáid meg a terveid körül forogsz.
Eszter ilyenkor többnyire hallgatott, és lenyelte a sértettséget. Grafikusként dolgozott, éjszakánként külön megbízásokat vállalt, és szinte minden fillért félretett.
Új ruhákról szó sem lehetett, utazásról még kevésbé; Eszter mindenről lemondott, mert egyetlen cél lebegett a szeme előtt: a saját otthon. Gábor azonban legyintett valahányszor szóba hozta.
– Minek erőltetjük ezt? – mondta közönyösen. – Anya mindent elintéz, így is megvagyunk.
Eszter mégsem hagyta magát eltántorítani. Amikor Júlia, az ingatlanos megmutatta neki azt a világos, kétszobás lakást, amelynek ablakaiból a folyóra lehetett látni, azonnal érezte, hogy megtalálta, amit keresett. Tágas konyha, nagy ablakok, csend, levegő – mintha végre valahol neki is jutott volna hely a világban. Aláírta a papírokat, és közben alig merte elhinni, hogy valóban sikerült. Most pedig Gábor úgy beszélt róla, mintha az álma fele eleve őt illetné.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz